Boca do Inferno
Maria João Cantinho-nak
Sziklára lépsz, alattad a mélység, és
vágyod a zuhanást, akarod, hogy be-
takarjon, ott, lent a tenger, a habok,
hogy elfedje mindazt, ami vagy, ami
lettél az évek alatt, amivé lett a tested,
annyira jó volna túllenni ezen is végre,
túllenni végre mindenen, s nem is túl,
hanem valami másik dimenzió, talán,
ha létezik ilyesmi, vagy csak a csont,
meg a hús, meg a vér létezik, semmi
egyéb, csak a csont, a hús és a vörös
hullámhab, a megsápadt tekintet, ha.
Boca do Inferno, mondják az itteniek,
naponta jöhetnek ide, nézik a tengert,
ott lent, valahol messze, jóleső zuh!,
nem folytatom, de látom, mennyire
kicsinke lennék, amikor lefelé, oda,
kicsinke, ha még léteznék egyáltalán.
Sziklára lépek a Pokol tornáca felett,
vágyom a zuhanást, szeretném, igen,
takarjon, be, ott, a tenger, habozzon
felettem, elfedve mindazt, amivé én,
ami az évek alatt, amivé én magam,
lezárni mindent: csak egyetlen lépés.
Igencsak táv
O.K.P.-nek
A táv, az igencsak táv, mondhatni
messzeség, ahogy minden itt, ezen
a tájon, mindentől úgy, ahogy soha,
mögöttem egy haza, mondom így,
előttem egy haza, és jobb, ha nem.
Nem lehet elmondani, miért menek,
hova és minek és miért, reá és hadi
utu reá menek egyfolyt, s mindent
magam mögött, hogy ne kelljen reá,
ne kelljen soha emlékezni hadi utu.
Több ez annál, mintsem, hogy több
még annál is, miképp ezentúl, ha így,
senki sem képes, csak amúgy újra is,
ha túlzott a táv, könnyedén vége, és
nem lesz senki, aki ott a nevedet ki.
Jaj és jaj, kiabálok akkor, eltűnhetsz,
de minek, menekülsz, ha ugyan, jaj,
de minden ugyanaz, ugyanaz az is,
ami valaha nem volt az, mert mozd,
valaha még mozd, mostanság nem.
Elképesztően mozdulatlan minden,
és levegő sincs, csak tátogsz, egyre
csak kapkodod a levegőeget, akárha
végóra lenne, partra vetett hal, hon-
talan menekült, aki vagy, aki erre.
A táv, az, láthatod, táv, nagyon is
messze, és nélküled haza nincsen,
csak menek, de nem tudom, hova,
menek van, meg hadi utu reá, örök
iszapként húz le, s fedi be arcodat.
Cascais messze van
Salvato Teles de Menezes-nek
Messze van innen Cascais, nagyon is,
sokezer kilométert kellene utaznom,
hogy vissza, oda, ahol egykor, hiába
is gépelem mindazt, amit, már sohasem
úgy, soha vissza nem, én csak itt, igen,
itt vagyok hon, ez az én világom, sajnos.
Amikor arra voltam, esténként lesétáltam
az óceánpartra, bámultam a vizet, meg
a lámpafénynél lábtengózó fiatalokat, fiúk
és lányok, gendersemleges party, a testük
erős, jó figyelni őket, szépek a szemnek,
megvidámodott a tekintetem olyankor, ha.
Itt vagyok hon!, mondom, de ez így hamis,
így nem, soha, kényszer mindez, elmenni
innen!, hová is?, valami értelmetlen s örök
nyomulás, meg hazugság itthon, mindenki
hazudik, mondta egyszer valaki, aki fontos
volt akkor, most is fontos lenne, ha még.
Annyira messze innen Cascais, Lisszabon
Szentendréje, gondolatban újra az ottani
HÉV-re szállok, ahogy akkor, ezernyi arc,
sokezer tekintet, de az én arcom nem illik
abba a kavalkádba, idegen maradtam ott,
mert hontalanná tesz, ami itt, ezen a tájon.
(Megjelent az Alföld 2023/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Egyre Márki grafikája.)
Hozzászólások